Amikor egy új könyvet veszünk a kezünkbe, annak jellegzetes, jól felismerhető illata van: édeskés mégis friss, tiszta, enyhén vegyszeres. A régi könyveknek sokkal érettebb, összetettebb illata van: felsejlenek a vaníliás, mandulás, karamellás, füves, virágos aromák, amik végül egy savanykás, kissé poros, korhadt fa illatban egyesülnek. A könyvek illata azonban nem csupán nosztalgikus érzés, hanem pontosan meghatározható kémiai eredetű jelenség, ami a papír, a tinta és a könyvkötő anyagok lassú, természetes lebomlásából származik.
A szaglás az egyik legerősebb emlékezetkiváltó érzékünk. Egy illat – legyen az a papír, a tinta vagy a por – azonnal visszarepíthet gyerekkori olvasmányainkhoz. Ezt a hatást a tudományos társadalom régóta vizsgálja, például az oxfordi Institute for Digital Archaeology csapata, Roger Michel vezetésével. Az IDA az „olfactory heritage”, vagyis a kulturális illatörökség kutatásával foglalkozik: hogyan rögzíthetők, elemezhetők és rekonstruálhatók azok az illatok, amelyek egykor a történelem részét képezték – templomok, színházak, könyvek esetében.
Az IDA kifejlesztette azokat a módszereket, amelyekkel illékony szerves vegyületeket (VOC) gyűjtenek a régi tárgyak felületéről anélkül, hogy azok megsérülnének. A mintákat laboratóriumban elemzik, majd újraalkotják a jellemző illatprofilt – például a 13. századi pergamen, a reneszánsz tinták vagy épp a 19. századi könyvpapír aromáját.
2022-ben az Oxfordi Egyetem Bodleian Libraries nevű, legendás gyűjteménye „Sensational Books” címmel rendezett kiállítást, amely a könyveket az érzékszervek oldaláról mutatta be. A látogatók nemcsak láthatták és megérinthették a ritka köteteket, hanem meg is szagolhatták azokat.
A tárlat része volt az IDA-val közösen megalkotott „szagfal” (scent wall), ahol több mint egy tucat történeti könyv illatát lehetett megérezni – mindegyik kémiai analízissel rekonstruálva.
A kiállításon szaglászók többféle illatot azonosítottak egy-egy régi könyv estében: a Magna Carta lágy fehér kenyér és tengerparti homok, valamint frissen vasalt lepedő illatát idézte fel. A Rómeó és Júlia egy korai példányán parfümillatot azonosítottak, az illatprofilt tovább is küldték egy parfümvállalatnak, akik gyártják is a veronai szerelem illatatú parfümöt.
Azt gondolhatnánk, hogy sokkal többet tudunk arról, honnan ered az új könyvek illata, de valójában a kutatók ezzel nem foglalkoznak, sokkal inkább a régi könyvek szagforrásai érdeklik őket. A számos vizsgálatnak köszönhetően többet is tudunk ezekről.
A régi könyvek különleges illatát a bennük lévő anyagok lassú átalakulása hozza létre. A papír fő alkotói a cellulóz és a lignin – ezek határozzák meg a könyv „illatprofilját”, valamint az élettartamát is. Minél kevesebb lignint tartalmaz a papír, annál jobb minőségű, és annál kevésbé hajlamos a megsárgulásra. A lignin bomlása során savas vegyületek keletkeznek, amelyek idővel a cellulózt is bontani kezdik. Ez a savas hidrolízisnek nevezett folyamat a könyv öregedésének egyik fő kémiai motorja – és egyben az illat forrása is.
A bomlás közben rengeteg illékony szerves vegyület (VOC) szabadul fel, ezek keveréke adja a jól ismert „antikváriumi” aromát. Néhány ilyen molekula illata jól ismert más területekről is: benzaldehid – mandulára emlékeztető, meleg jegyekkel; vanillin – édes, vaníliás tónus; etil-benzol és toluol – enyhén édeskés, gyantás illat; 2-etil-hexanol – virágos, lágy motívumokkal gazdagítja az aromákat.
Ha a parfümök világából kölcsönzünk képet: ezek a molekulák együtt adják a „régi könyv” illatának fej-, szív- és alapjegyeit.
Van azonban egy vegyület, amely különösen izgalmas: a furfural. Ez a molekula nemcsak karamelles, enyhén pörkölt illatot ad, hanem időmérőként is működik: mennyisége alapján becsülhető a könyv kora és a papír lebomlásának foka. A 19. század második felében készült kötetek például több furfuralt bocsátanak ki, mivel ekkoriban a papírgyártás technológiája megváltozott – a gyorsabb, olcsóbb eljárások több lignint hagytak a rostokban, így a papír hamarabb öregedett és erősebb illatot árasztott.
Más szóval: a régi könyvek illata maga az idő illata, ami nem csupán magáról a könyvkészítés folyamatáról, anyagairól mesél, hanem a könyv sorsáról is, hiszen a környezet szagait is magába szívja.
Winston Churchill saját könyveinek egy része még ma is enyhén szivarfüst illatú. Híres volt arról, hogy olvasás közben szivarozott, így nem véletlen, hogy a bőrrel borított könyvei mélyen magukba szívták az aromát.
Ernest Hemingway egyes könyveinek első kiadásai között is vannak, amelyek szivaros, rumos, sós levegőt árasztanak, valószínűleg az író kubai házának illatlenyomatai.
A nők sem maradnak le, Virginia Woolf könyvei például levendulás szappan és enyhe pipadohány illatát őrzik.
A saját könyveinket fellapozva a gyermekkorunk, a szüleink, a régi otthonunk emléke idéződik meg, még ha nem is tudatosul ez bennünk mindig.
Egyetlen szippantással évtizedek, sőt évszázadok kémiai történetét érezzük – a papír, a tinta és a levegő láthatatlan párbeszédét, amely minden kötetet egyedivé tesz.